Amikor a mĂĄsodik gĂ©p becsapĂłdott a WTC-be az egĂ©sz vilĂĄgon elhallgatott mindenki, aki tĂ©vĂ©t nĂ©zett, Ă©s ezzel a csenddel egyĂŒtt vettĂŒk Ă©szre, hogy elveszĂ­tettĂŒk a tĂșlĂ©lĂ©si kĂ©pessĂ©gĂŒnket.

Én Ă©ppen a nagyszĂŒleimnĂ©l voltam az iskola utĂĄn, amikor a szomszĂ©dbĂłl az egyik fiĂș ĂĄtszĂłlt, hogy becsapĂłdott egy gĂ©p egy new yorki felhƑkarcolĂłba, mondta, hogy nĂ©zzem meg a tĂ©vĂ©ben. Amikor bementem, a mindig mosolygĂłs nagymamĂĄm arcĂĄn lĂĄttam, hogy mindjĂĄrt sĂ­r. UtĂĄna nĂ©mĂĄn nĂ©ztĂŒk a tĂ©vĂ©ben, ahogy az Ă©gƑ tornyokbĂłl az emberek kiugrĂĄlnak, Ă©n pedig csak remĂ©lni tudtam, hogy van alattuk valami hĂĄlĂł.

Éjszaka mĂĄr nem bĂ­rtam aludni, pedig befekĂŒdtem a szĂŒleim ĂĄgyĂĄba, noha mĂĄr viszonylag nagy lĂĄny voltam. Azt akkor mĂ©g nem Ă©rtettem, hogy tudatalatt felfogtam, oda a biztonsĂĄgnak. Mert valami olyasmi törtĂ©nt, amire senki sem szĂĄmĂ­thatott, meg ott Ă©rte tĂĄmadĂĄs az embereket, ahol nem volt helye hĂĄborĂșnak. Az utcĂĄra kerĂŒltek a harcok, Ă©s nyĂ­ltan olyan szemĂ©lyek lettek cĂ©lpontok, akiknek semmi közĂŒk nem volt orszĂĄgok politikai konfliktusaihoz, vagyis elveszĂ­tette a hadsereg a kontrollt a vĂ©delmĂŒnk felett.

Én ekkor döbbentem rĂĄ, hogy a hĂĄborĂșt mĂĄr nem csak katonĂĄink vĂ­vjĂĄk, hanem emberek, akik szĂĄmukra arctalan emberekre lƑnek. Erre jött rĂĄ aznap a vilĂĄg is, hogy tökĂ©letesen elveszĂ­tettĂŒk a tĂșlĂ©lĂ©si kĂ©pessĂ©gĂŒnket. Azt hittĂŒk, hogy a vilĂĄg biztonsĂĄgos, pedig nem volt Ă©s most sem az. Ez pusztĂĄn egy kĂ©nyelmes hazugsĂĄg, ami segĂ­tett megvĂ©deni magunkat a helyzet valĂłdi megismerĂ©sĂ©tƑl, Ă©s mi nem Ă©lveztĂŒk ki a bĂ©ke utolsĂł pillanatait.

Szeptember 11. hatĂĄsĂĄra adtuk fel magunkat Ă©s szabadsĂĄgjogainkat a vĂ©delem teljesen hamis illuziĂłjĂĄnak oltĂĄrĂĄn, önkĂ©nt menekĂŒltĂŒnk bele a sajĂĄt megfigyelĂ©sĂŒnkbe, Ă©s akkor, egĂ©sz biztos vagyok benne, hogy gyƑzött a modern hadviselĂ©s hideghĂĄborĂșn edzƑdött hĂ­rszerzĂ©si ĂĄga a klasszikus kiĂĄllok Ă©s lövök hagyomĂĄny fölött. AzĂłta van repĂŒlĂ©sbiztonsĂĄgunk Ă©s Edward SnowdenĂŒnk, tucatnyi összeeskĂŒvĂ©selmĂ©letĂŒnk, meg okostelefonunk Ă©s gpsĂŒnk, hogy öntudatlanul belemenjĂŒnk abba a jĂĄtĂ©kba, hogy az ĂĄllam szemĂ©ben terroristĂĄkkĂ©nt lĂ©tezzĂŒnk valamint abba, hogy ĂĄllandĂłan rettegjĂŒnk.

Advertisement

Így adtuk fel a tĂșlĂ©lĂ©si kĂ©pessĂ©gĂŒnket Ă©s vettĂŒk magunkra a hatalom vĂ©delmi maszlagjĂĄt, adtunk felhatalmazĂĄst a megelƑzƑ hĂĄborĂșkra, miközben ugyanĂșgy nem vagyunk biztonsĂĄgban attĂłl, hogy mindent tudnak rĂłlunk. UgyanĂșgy felkĂ©szĂŒletlenek vagyunk minden jellegƱ tĂĄmadĂĄsra, Ă©s elvĂĄrjuk az ĂĄllamunktĂłl, hogy gondoskodjon rĂłlunk. 9/11 nem egy egyszerƱ tĂĄmadĂĄs volt, amiben meghalt nĂ©hĂĄnyezer ember, hanem az a pillanat, amikor az egĂ©sz nyugati vilĂĄg fölfoghatatlanul Ă©s földolgozhatatlanul talĂĄlkozott azzal, hogy otthon, hadĂŒzenet nĂ©lkĂŒl vĂ©gezhetik ki a polgĂĄrait.

Az Ă©n biztonsĂĄgĂ©rzetem is megmaradt valahol a nagyszĂŒleim kertjĂ©ben Ă©s a szĂŒleim ĂĄgyĂĄban, mert az ikertornyok Ăłta semmi sem bĂ­rt mĂĄr megijeszteni. Amikor a lakĂĄsomba törtek be, akkor is csak boldog voltam, hogy nem voltam ott. És ez a nem-ott-lĂ©t most a biztonsĂĄgtudatunk utolsĂł menedĂ©ke.