Amikor a második gép becsapódott a WTC-be az egész világon elhallgatott mindenki, aki tévét nézett, és ezzel a csenddel együtt vettük észre, hogy elveszítettük a túlélési képességünket.

Én éppen a nagyszüleimnél voltam az iskola után, amikor a szomszédból az egyik fiú átszólt, hogy becsapódott egy gép egy new yorki felhőkarcolóba, mondta, hogy nézzem meg a tévében. Amikor bementem, a mindig mosolygós nagymamám arcán láttam, hogy mindjárt sír. Utána némán néztük a tévében, ahogy az égő tornyokból az emberek kiugrálnak, én pedig csak remélni tudtam, hogy van alattuk valami háló.

Éjszaka már nem bírtam aludni, pedig befeküdtem a szüleim ágyába, noha már viszonylag nagy lány voltam. Azt akkor még nem értettem, hogy tudatalatt felfogtam, oda a biztonságnak. Mert valami olyasmi történt, amire senki sem számíthatott, meg ott érte támadás az embereket, ahol nem volt helye háborúnak. Az utcára kerültek a harcok, és nyíltan olyan személyek lettek célpontok, akiknek semmi közük nem volt országok politikai konfliktusaihoz, vagyis elveszítette a hadsereg a kontrollt a védelmünk felett.

Advertisement

Én ekkor döbbentem rá, hogy a háborút már nem csak katonáink vívják, hanem emberek, akik számukra arctalan emberekre lőnek. Erre jött rá aznap a világ is, hogy tökéletesen elveszítettük a túlélési képességünket. Azt hittük, hogy a világ biztonságos, pedig nem volt és most sem az. Ez pusztán egy kényelmes hazugság, ami segített megvédeni magunkat a helyzet valódi megismerésétől, és mi nem élveztük ki a béke utolsó pillanatait.

Szeptember 11. hatására adtuk fel magunkat és szabadságjogainkat a védelem teljesen hamis illuziójának oltárán, önként menekültünk bele a saját megfigyelésünkbe, és akkor, egész biztos vagyok benne, hogy győzött a modern hadviselés hidegháborún edződött hírszerzési ága a klasszikus kiállok és lövök hagyomány fölött. Azóta van repülésbiztonságunk és Edward Snowdenünk, tucatnyi összeesküvéselméletünk, meg okostelefonunk és gpsünk, hogy öntudatlanul belemenjünk abba a játékba, hogy az állam szemében terroristákként létezzünk valamint abba, hogy állandóan rettegjünk.

Így adtuk fel a túlélési képességünket és vettük magunkra a hatalom védelmi maszlagját, adtunk felhatalmazást a megelőző háborúkra, miközben ugyanúgy nem vagyunk biztonságban attól, hogy mindent tudnak rólunk. Ugyanúgy felkészületlenek vagyunk minden jellegű támadásra, és elvárjuk az államunktól, hogy gondoskodjon rólunk. 9/11 nem egy egyszerű támadás volt, amiben meghalt néhányezer ember, hanem az a pillanat, amikor az egész nyugati világ fölfoghatatlanul és földolgozhatatlanul találkozott azzal, hogy otthon, hadüzenet nélkül végezhetik ki a polgárait.

Advertisement

Az én biztonságérzetem is megmaradt valahol a nagyszüleim kertjében és a szüleim ágyában, mert az ikertornyok óta semmi sem bírt már megijeszteni. Amikor a lakásomba törtek be, akkor is csak boldog voltam, hogy nem voltam ott. És ez a nem-ott-lét most a biztonságtudatunk utolsó menedéke.